Mivelhogy

A befőzés

Száll az illat

A lelkiismeret

Lódarázs, a Gonosz Ostoba

Őrgébics, a fegyverkovács

Hová mennénk?

Életre - halálra!

A lepetés

Az ítélet

Utóhang

Csipike az erdőben élt.

Akkora volt, mint a kisujjam, és gyöngyvirágot viselt a kalapján. Az Óriásnagy Bükkfa odújában lakott, és mindenki szerette. Olyan kedves, szorgalmas törpét, mint ő, nem látott még a világ.

Kora hajnalban kelt. Forrás vizében egykettő megmosdott, tornázott egy sort, nehogy elhízzék, azután frissen munkához látott. Ellenőrizte a virágokat, eléggé illatosak-e, letörölte a levelekről, szirmokról a szélhordta virágport, mert minek az oda, majd egy fűszállal megcsiklandozta Madár csőrét.

- Nótát kérünk!

Madár felébredt, és trillázni kezdett.

Madártól egyenesen a Korhadozóbelű Vén Fenyőfához ment. Ott laktak a Vadméhek.

- Ébresztő, atyafiak!

A méhecskék hálásan visszazümmögtek neki, és kirepültek, hogy mézet gyűjtsenek.

...

Mire Pisztrángék jóllaktak, Csipike megéhezett. Elsétált a Korhadozóbelű Vén Fenyőhöz.

- Hogy ment a munka, atyafiak?

Vadméhek megköszönték a szíves érdeklődést, és három csepp friss mézet cseppentettek egy bükkfalevélre: legyen szíves, kóstolja meg, minőségi szempontból jó-e a mai hozam?

Jó volt. Kitűnő.

...

Madár rágyújtott az altatódalra, Csipike a mohára heveredett, amikor rettenetes dolog történt.

Valami zümmögött.

Csipike felpillantott.

Egy vadméh!

Mielőtt azonban utána kiálthatott volna, a méhecske már messzire szállt. Ismét zümmögés. Aztán megint. Szálltak a méhek, mintha ő nem tiltotta volna meg nekik, hogy röpködjenek. Dühösen pattant fel, és a Korhadozóbelű Vén Fenyőhöz szaladt.

- Hát ti hogy mertek repülni, hékom!

Egy erős fullánkú méhecske szállt eléje.

- Ide hallgass, Csipike! Ha nem gyűjtünk mézet, éhen pusztulunk. Ha kirepülünk - jön a Rettenetes Réz Úr. Elhatároztuk, inkább megharcolunk vele, ha mindnyájan elveszünk is. Inkább csatában hullunk el, semhogy éhen pusztuljunk! Ezt neki is megmondhatod!

Ennyit mondott, és elrepült a mézért. Csipike tehetetlen haraggal nézett utána.

Dúlt-fúlt, amikor visszatért a remegő Nyúlhoz és a riadt Madárhoz.

- Majd megkapják ők a magukét! Mit Réz Úr? Csak nem fogom ilyen csekélységgel bosszantani a Rettenetest? Este, amikor alusznak, megparancsolom a Fenyőnek, forduljon gyökérrel felfelé. Aztán majd nézhetik magukat!

- Jaj, Erdő Réme, urunk és jótevő parancsolónk, irgalmazz szegény kicsi méhecskéknek! Inkább tépjél ki egy tollat a szárnyamból, tessék, vagy rugdoss meg, de bocsáss meg szegénykéknek! - csipogta kétségbeesetten Madár.

...

CSIPIKE ÉS A GONOSZ OSTOBA

Mivelhogy

Csipike egy kicsit lefogyott. Ó, nem zörgőcsontú soványra, csak éppen a sörpocakja apadt le - amelyet nem a serital (hiszen őkelme ilyennel nem élt), hanem a kényelmesnek mondható legényélet rakott neki.

Immáron boldog volt. A lagzi, a csodálatos erdei lakodalom óta egyfolytában boldog - hanem a kényelme odalett.

Boldogan porolta minden délelőtt - és cserélte kéthetenként - a mohaszőnyeget, amellyel Tipetupa az Óriásnagy Bükkfa odúját kipadolta. Boldogan hordta reggelenkint és délután a vizet: Tipetupa egyfolytában talált a lakásban valami mosni-mosogatni valót. Igaz, most már nem fordulhatott elő, hogy Csipikének ne legyen tiszta zsebkendője, és ha Katibogár netán odapöttyentett egyet az ingnyakára, az ing máris vándorolt a szennyesbe.

Immár kevesebb idő jutott arra, hogy Nyúlnak és Madárnak mesét mondjon Keserűlapi árnyékában. Kukucsi is ritkábban látogatott el hozzájuk, pedig Tipetupa mindig megkínálta. Igaz, nem mogyoróval, hanem édesgyökérrel - és azt se mondta neki, hogy parancsolj, fáradj be az éléskamrába, nézzél szét.

Csipike még akkor is boldog maradt, amikor Tipetupa megmagyarázta neki, hagyja abba a bőgőórákat Szarvasbikáékkal, és ne akarja őket arra nevelni, hogy ősszel karon fogva sétáljanak, a "szeressük egymást gyerekek" dallamára. Szarvasbikáék ugyanis - magyarázta az okos tündérke - más vallásúak, ők akkor igazán boldogok, ha ősszel egy kicsit verekedhetnek, és a kedvenc daluk az, hogy "bö-hö-hö!"

Így volt ez, amíg...

Egy nyári reggel - alig két héttel a lagzi után - szokása szerint kisütött a nap.

Csipike várt egy kicsit, szikkadjon fel a harmat, hogy elindulhasson a forráshoz vízért. Miközben Tipetupa odabent szellőztetett és felvetette az ágyat, őkelme kiült a küszöbre és figyelte, mi lesz az elébe hajló fűszál végén csillanó harmatcseppel. Két dolog lehetett: rászáll a fűre egy Katibogár és a csepp lepottyan, vagy a szomjasan fénylő nap felhörpinti. És ha így lesz - ő már indulhat nyugodtan a Forráshoz, nem kell attól tartania, hogy nyakig csuromvizes lesz a harmattól. Csupán az árnyékos részeket kell kerülnie, különben Tipetupa az első hápcira ágyba dugja hűlés ellen, és három napig ihatja a hashajtó teát.

Nagyokat huppant odabent a dunna-párna, amint Tipetupa apró kezével jól megcsapkodta. És akkor felhangzott a döngicsélő zúgás. Indultak a méhek.

Ez azt jelenti, hogy szikkad a harmat. Fogyott-fogyott a fűszál végén ragyogó harmatcsepp is. Amikor eltűnt, Csipike rámosolygott a Napra:

- Egészségedre!

Felkapta a vedreit és szaporán elindult a forráshoz. Mire visszacipekedett a hideg, de jóízű forrásvízzel, Tipetupa terített asztallal várta.

Négybe vágott mogyoróbelet reggeliztek, friss mézbe mártva.

- Már itt voltak? - örvendezett Csipike a méznek.

Tipetupa bólintott.

A három iker, Zimi, Zumi és Csergeberge hozta a mézet, mint minden reggel, ha nem esett az eső. Esős időben ugyanis a vadméhek nem szállnak.

- Ez a legfinomabb étel a világon! - falta a mézes mogyorót Csipike. Vesztére. Tipetupának ugyanis új ötlete támadt.

- Akkor télire is elteszünk.

- Mit ugyan biza? - nézett csodálkozva Csipike.

- Mézet. Mézes mogyorót. Mézes mogyoróbefőttet. Fenyőkéregből hordót készítesz. Mókusék hozzák majd a mogyorót, a méhek a mézet. Máris hozzáfoghatnál!

- De hogyan... de mivel készítenék én hordót? - tárta szét a kezét Csipike.

- Mivelhogy szükséges! - jelentette ki Tipetupa és ő is bekapott egy darabka mézbe mártott mogyoróbelet.

Csipike szomorúan gondolt arra, szegény Csigabiga hiába várja majd, hogy átnézze házépítő tervét. Szomorú volt - de boldog.

Csipike mind ezidáig áfonyát és gombát aszalt télire, valamint mogyorót raktározott el az odú pincéjében édesgyökérrel. És jó illatú füveket-szirmokat szárított zizegősre hashajtó teának. De hogy lesz a mézzel?

Mókusék sokat segítettek.

A fiatal fenyőfákról lehántott kérget (ezt a munkát Mackóék végezték reggelenkint unalom ellen) Mókusék szabták hordódonga formájúra. Csipikének már csak össze kellett állítania ezeket, és abroncsot húznia a dongákra, mogyoróvesszőből-miből. Főként miből, mert a mogyoróvessző törékeny volt. Estére nem is egy; három hordót készített el. Az Óriásnagy Bükkfa odújában szikkadoztak reggelig.

Reggel - a méhek még aludtak, amikor a Mókusék már az odú elé hordtak egy halom finom tavalyi mogyorót. Feltörni is segítettek, aztán Csipike feldarabolta - és dobta be a hordókba. De hogy lesz a méhekkel? Hisz ők még mit sem tudnak a befőzési tervekről! Őket Tipetupa vállalta.

Amikor Zimi, Zumi és Csergeberge megérkezett a kóstolónak szánt reggeli mézzel, Tipetupa kedvesen betessékelte őket a lakásba. Az ikrek nem akartak udvariatlanok lenni, de megjegyezték, hogy sietnek.

- Nem baj, mi is! - mosolygott Tipetupa. - Nagy munka lesz ma nálunk. De gyertek, nézzétek meg a mi otthonunkat! - és bevezette vendégeit. Nyomukban ballagott Csipike.

- Szépen laktok - mondta Zimi.

- Jó meleg van itt - így Zumi.

- És tisztaság - tette hozzá Csergeberge.

- Hát, az nálunk megvan - sóhajtotta Csipike, mert csak ő tudta, mennyit kellett mindezért mohát porolnia.

- Ugye, milyen szép hordócskák?! - mutatott a tegnap készített hordókra Tipetupa. - Mogyoróbél van bennük.

- Szépek, na - felelte Zumi. - De mi mennénk is.

- Ne siessetek, minek is maradnátok - udvariaskodott a kis tündér. - De ha már ilyen jól összejöttünk, nem gondolnátok, hogy arra a mogyoróbélre jó lenne egy kis méz?

- Biztos-biztos - bólogatott Zimi - de ki győzne ennyit hozni?

- Egy hét alatt se töltenők meg - nézte a hordókat Zumi.

- Nekünk ráér - legyintett Tipetupa és Csipikére nézett, találjon már ő is ki valamit, miközben Csergeberge kifelé hátrált:

- Egy egész hétig nem hiányozhatunk a termelésből! - zümmögte.

Csipikének mentő gondolata támadt:

- Egyesülésben az erő! - rikkantotta el magát. Az ikrek nyomban megértették: ha a Korhadozóbelű Vén Fenyőfa minden lakója segít, még reggeliben elkészülhetnek.

Úgy is lett. A sok mogyoróbél örömmel szívta magába a mézet.

Este Csipike fáradtan, de boldogan húzta magára a dunnát. Egy kicsit azért sajnálta Csigabigát.

- Belátom, igazad volt - mondta Tipetupának.

- Tudom, de miben?

- Abban, hogy mivelhogy.

Tipetupa elégedetten hunyta be a szemét. Abban tényleg igaza volt.

Mézillatú volt az álmuk.

Csipike már tapasztalta: vannak illatok, amelyek csak akkor bódítják el az arra járót, ha forrásuk közelébe érkezik. Ilyen például az ibolyavirágé. A vadrózsáét - ha már virágokról van szó - a szellő is felkapja és távolabbra is el-elsodorja. A jégeső illata kellemes - de vészjósló. Ezt a vihar szele hömpölygeti maga előtt.

Valamennyi illat közt talán a mézé a legerősebb. Terjed, mint a jólét híre - vagy a büdösség, akkor is, ha nincsen szellő.

Erre gondolt Csipike, miközben törülközőjével a forrás felé ballagott első mézillatú álma után.

Miután visszatért, szokása szerint kiült egy kicsit a küszöbre: úgy érezte, mintha újjászületett volna a friss hideg víztől, a jó levegőtől, miközben Madár szokásos reggeli énekét küldte az ég felé. Azért oda, hogy fel ne ébressze Tipetupát.

Pedig Tipetupa már ébren volt. Ült az ágyban. Nem sepert, nem takarított, nem szellőztetett. Ült és nézte az émelyítő illatot árasztó hordókat. Arra gondolt, hogy ez túlságosan jól sikerült.

Felkelt, kinyitotta az ablakot és miközben jóízűt szippantott a friss levegőből - megpillantott valamit. Valamit - amit Csipike nem láthatott, mert a küszöb ellenkező irányban volt.

Tipetupa egy hatalmas medvét látott. Két lábra állt a tisztás szélén - és feléjük szimatolt. Közben mancsával orrát-szemét csapkodta.

Zimi-Zumi-Csergeberge és még sok száz társuk igencsak tudta, hogy őkelme nagyon szereti a mézet. De azt is tudták, hogy nem szereti, ha a méhek az orrát csipkedik, mert az nagyon fáj neki - és azt se, ha a szemhéját, mert akkor bedagad és ő minden tuskónak nekimegy.

Végül mackó úgy látta, jobb, ha nem erőlteti a dolgot. Hagyta a mézillatot - és bevágott a sűrűbe, hogy szabaduljon parányi üldözőitől. Tipetupa azonban félelmében nem tudott elmozdulni az ablaktól.

- Hát te? - csodálkozott Csipike, hogy kedves feleségét az ablaknál látja, amikor behozta a mosakodáshoz szükséges vizet.

- Jaj, Csipike - fordult hozzá rémülten élete párja. - Én úgy félek! De úgy! - és mutatta.

Reszketett. Csipike bátran kihúzta magát:

- Egyet se félj, kedves feleségem, Tipetupa, amíg engem látsz!

- Igen, de én a medvét is láttam! Errefelé szimatolt!

Csipike nyugodt maradt - és méltóságteljes.

- Békés szomszéd. Ne törődj vele.

- De hátha ránk ront? A méhek haragusznak rá, túlságosan szereti a mézet! Én nem tudtam, hogy ekkora bajt okozhat a méz! Mi lesz, ha megtámad bennünket ez a hatalmas medve?

- Akkor se félj. Tüskét szúrok a talpába, ha netán - ölelte át Csipike bátorítóan a riadt kistündért. - Ám te azért se félj, mert egyáltalán nem valószínű a netán. Tudod mit? Megkérem Madárkát, hogy röppenjen hozzá, és tudakolja meg a szándékát. Nyulat nem küldhetem, fél tőle.

- Fél? - csodálkozott Tipetupa. - Pedig Nyúl olyan nagy!

- Hiába. Nyúlnak az a foglalkozása, hogy rettegjen. A szomszéd pedig szívesen reggelizik nyulat, ha adnak neki.

Csipike derűs nyugalma elűzte Tipetupa rettegését. Már nem reszketett, de egy kicsit kíváncsi volt:

- Tényleg meg tudnál védeni? - kérdezte Csipikétől.

- Meg én. Ha jön a medve...

- Mondjuk más. Mert nemcsak Medve van a világon!

- Biza. Kukucsi is eszi a mézes mogyorót, de tőle nem kell félni.

- Én nem őrá gondolok, hanem valami nagy veszedelemre. Mivel védnél meg engem?

- Mivelhogy bátor vagyok - húzta ki magát Csipike, de Tipetupa nem nyugodott meg egészen. Félt. Továbbra is félt. Kitől? Mitől?

Talán a méz bódító, szelíden terjedő illatától. És a netántól. A mivelhogytól. Mindentől.

Furdalni kezdte Tipetupát. Biza. Akkor kezdte furdalni, amikor reápillantott jó, igaz, hűséges barátjukra - Réz Úrra. Réz Úr bölcs volt, mozdulatlan, és csak akkor fénylett egy kicsit, ha ajtót nyitottak. Lám, mióta itt él, a Csipike odújában, és soha egy rossz szava, egy bántó pillantása se volt Csipike felé - de őfeléje se. Jó, hogy van ez a Réz Úr. Ez soha annyi bajt nem hozott Csipikére, mint ő - pedig tíz napja sincsen, hogy összeházasodtak. Réz Úr nem dolgoztatja Csipikét naphosszat, hogy az erős mézillat mindenféle fenevad-veszedelmet idegyűjtsön. Mert Tipetupa attól tartott, a medve még csak halovány kezdet volt. Most már keservesen bánta, hogy nem hagyta Csipikét, végezze napi munkáját - mint eddig. Nagyot sóhajtott, miközben Csipike vállára hajtotta fejét.

- Csipike, én belátom.

- Na ugye - bólintott Csipike, ahogy a boldog férjek szoktak, és azon törte a fejét, mivel födhetné be a mézeshordókat.

- Tudod, hogy mit látok be? - kérdezte Tipetupa.

- Sejtem. A tisztást, az ablakból.

- Tévedsz. Én a hibámat látom be.

- Nacsak - lepődött meg Csipike. - Melyiket? - kérdezte.

- Nem azt, amire te gondolsz - legyintett Tipetupa, pedig Csipike mostanáig nem tudta, hogy kedves párjának hibája is van. - Én azt látom be, hogy túlságosan lefoglaltalak. Mindenféle munkákkal bíztalak meg, ami nem szép.

- Pedig a munka nemesít - mondta meggyőződéssel Csipike.

- Az igaz, de mondd, mikor foglalkoztál utoljára - például Csigabigával? Hát Vöröshangyáéknál voltál-e, mióta a feleséged vagyok, időjárásjelentés végett? Azóta nincs is időjárás, csak eső, szél meg ilyen.

- Napsütés is van, de jól mondod.

- Na ugye - Tipetupa kedvesen mosolygott Csipikére. - Éppen ezért most is mehetsz, ha kedved tartja. Csigabigához vagy Szarvasbikához. Ahová jólesik. Ebédre várlak.

- Tudod mit? - próbált felesége kedvében járni. - Menjünk együtt!

- Eridj csak egyedül - tuszkolta ki Tipetupa - Ez férfifoglalkozás!

Csipike megsejtette: Tipetupa magára akar maradni. A mézeshordókra pillantott. Kukucsi jutott eszébe. Ő - ha valami jó falattal magára maradt -, nem szemérmeskedett sokat. Ám Tipetupának kényes a gyomra. Aggódva szólt vissza: - Csak arra kérlek, kedves feleségem, vigyázz, nehogy...

- Jó-jó - csukta be az ajtót Tipetupa. A folytatást már kintről hallotta: ...nehogy elrontsd a gyomrodat!

Csipike boldogan, majdnem fütyörészve indult Vöröshangyáék felé.

Tipetupa alig várta, hogy magára maradjon Réz Úrral. - Most segíts, Réz Úr! Mondd meg, mit tegyek ezzel a három illatozó hordóval, hogy ne hozzák ránk Medvét, meg ki tudja miféle szörnyeteget, hogy a rablóbandákat ne is mondjam!

Réz Úr megbízhatóan sárgállott a félhomályban.

- Mit tegyek? - folytatta Tipetupa, majd, mintha csak Réz Úr halkan odasúgott volna neki, földerült az apró tündérarca. - Nagyszerű! Köszönöm, Réz Úr! - és kitárta az ajtót. Réz Úr megcsillant a besütő napfényben, ami azt jelentette, hogy szívesen, máskor is. Tipetupa Madárt hívta. - Kedves Madárka, légy szíves, tépj nekem levelet a Bükkfáról! Sokat!

Madár nem kérdezett semmit. Boldog volt, ha segíthetett a csilingelő hangú tündérkének. Egymás után hordta a leveleket ötösével-hatosával a bejárat elé. Tipetupa behúzgálta az odúba valamennyit. Munkához fogott: gondosan, sorra befödte bükkfalevéllel az illatozó hordókat. Erős fűszállal még le is kötözte, ahogy a befőttesüvegeket szokás.

Még mielőtt Csipike hazakerült volna, teljesen elkészült a munkájával - és jól kiszellőztetett. Nagyon elégedett volt.

- Na, most illatozzatok! - mondta büszkén. De meg is bánta. Nem most - később. Mert a hordók, ha szelídebben is - tovább illatoztak.

- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel Csipike, amint a szabadban elköltött ebéd után betért hűs lakásukba, egy kis délutáni szundira. Odabent friss, kellemes levegő, alig érezhető finom mézillat fogadta, a hordók pedig gondosan lekötve.

Tipetupa büszkén mosolygott.

- Na, milyen háziasszony vagyok? - kérdezte.

Ám a kérdésre nem kapott választ. Csipike se hajtotta álomra a fejét.

Rettentő zúgással csapott le valami a magasból. Olyan volt, mintha az ikreket - és még három társukat egyetlen bogárrá ragasztotta volna össze valami tréfás varázsló. És kegyetlenebbül zúgott egy egész méhkasnál.

Lecsapott, körülrepülte a fát, gonosz szemével jól megnézte az odú tájékát, majd három vadméh (az ikrek lettek volna?) kíséretében elzúgott a Rettentő Kőszikla irányába.

- Hát ez mi volt? - kérdezte Tipetupa - És mit akart?

- Igazad van - hagyta rá Csipike zavartan. Idegen ember azt hihette volna, hogy megijedt.

- Miben van igazam?

- Hát abban, hogy ez valami volt. De lehet, hogy semmit sem akart.

- Akkor miért jött? Miért nézett ide olyan rettentően?

- Azt hiszem, azért, mert módjában volt - óvatoskodott tovább Csipike.

Ekkor vették észre, hogy fölöttük kettesével-hármasával köröznek a vadméhek. De nem úgy, mintha mézet gyűjtenének. Mérgesen. Hirtelen - valahonnan a magasból leereszkedett hozzájuk a három iker. Előbb Zimi és Zumi, majd egy kissé félszeg zümmögéssel Csergeberge.

- Sikerült... Elűztük - újságolta Zimi és Zumi.

- Meg... megse... megsebesültem - így Csergeberge.

Apró kis lába mérhetetlenül megdagadt.

- Mi történt? Kit űztetek el? Ki bántott téged? - kapkodták egymás szájából a szót Csipike és Tipetupa.

- Eltalált a fullánkjával - sírta Csergeberge.

- De kicsoda?! Mondjátok már!

- Hiszen itt volt! Mi űztük el! - felelte Zimi és Zumi. Végre Csergeberge kibökte a legfontosabbat:

- Lódarázs volt. Lódarázs, a Gonosz Ostoba!

Mélységes csend támadt.

Csipike még sohasem látott lódarazsat. Tipetupa se. Csak az imént. Nem tudták, milyen veszedelmes haramia, hogy egyetlen szúrásával el tudná pusztítani Csipikét és Tipetupát egyszerre.

- Miért haragusztok rá? - kérdezte Tipetupa.

- Azért, mert veszedelmes rabló! A mézillatra jött. A többiek most azért szállnak harci készültségben, hogy megvédjék a fészkünket. Ám ő azt mondta nekünk, miközben üldöztük, hagyjuk békében, hiszen őneki a ti mézetek kell, annak érezte az illatát. Azt zúgta, ne bajlódjunk vele, majd leszúr titeket, megeszi a mézeteket és beköltözik a lakásotokba. Ezért repülte körül a bükkfát. No hiszen, ismerjük a fajtáját. Nekünk is van fullánkunk, rácsaptunk. Csak egy se költözzék ide. Elmenekült, de a Csergeberge lábát sikerült megszúrnia!

- Majd én - értek is ehhez - mondta Tipetupa, és három margarétaszirmot tépett. Az elsőre pici mézet kent, és rácsavarta a fájós lábra. A másik kettővel jól bepólyálta.

- Már... már nem is fáj olyan nagyon - zümmögte hálásan a vitéz Csergeberge, majd a három iker búcsút intve elrepült.

Csipike és Tipetupa magukra maradtak. Nem beszéltek ugyan róla, de Tipetupa félt, Csipike pedig - aggódott. (A bátrak sose félnek, csak aggódnak.) Mi lesz, ha a méhek valamennyien munkába repülnek és a Gonosznak nem kell tőlük tartania? Hátha a Gonosz éjszaka jön, amikor mindenki alszik?

Behúzódtak az odúba, elreteszelték az ajtót.

Réz Úr sejtelmesen fénylett a sarokban.

- Vajon Réz Urat is megszúrná az az Ostoba? - kérdezte Tipetupa. Csipike határozottan válaszolt:

- Nem. Őt biztosan nem tudná megszúrni. És Réz Úr kegyetlen bosszút állna értünk!

Ám Tipetupa ettől nem nyugodott meg.

Hová lett a mindig hetyke tündér, aki egyfolytában feladatokkal látta el Csipikét? Tipetupa immár egyebet se tett, mint panaszkodott - és vádolta magát:

- Kellett nekem mézes mogyoró... fenyőkéreg hordó és mivelhogy! - zokogta Csipikének. - Inkább hagytalak volna békén, és amíg te a körutadat jártad volna Szarvasbikáéknál meg mindenkinél, főztem volna neked jó ebédet abból, ami van! Mekkora bajt hoztam a nyakunkra, Csipike!

Ám szó, ami szó, Csipike szívesebben hallgatta az ilyet, mint a serkentő biztatást, hogy ezt csináld, meg azt, ám Csipike lovagias volt. Vigasztalta Tipetupát:

- Csak ne is mondj ilyeneket, kérlek! Egyedül neked köszönhetem, hogy megtudtam, milyen őszinte hordókat tudok készíteni mivelhoggyal! És azt is, hogy télire is eltehető a mézes mogyoró!

Tipetupa hálásan mosolygott Csipikére, de nem vigasztalódott.

- Tudod mit? Hívjuk ide Mókusékat, gurigázzuk ki együtt a hordókat a tisztásra, szedjük le róla a bükkfalapit, hadd illatozzanak kedvükre, és faljon fel mindent a Gonosz Ostoba!

- Nem sokat érnénk vele - válaszolta Csipike. - Megenné, és újat követelne. És bántana, összeszúrna, elűzne bennünket, mert a gonosznak semmi sem elég. Ezt abból az időből tudom, amikor, mitagadás... én is egy kicsit... hiszen meséltem: amikor gonosz voltam.

- De ostoba nem voltál! És Lódarázs se.

- Jól mondod - látta be Csipike. - Ám a gonosz mindig telhetetlen. Legjobb, ha semmit sem adunk neki.

- Akkor? - kérdezte Tipetupa, mert minekutána megtudta, hogy mi mindent nem tesznek, most már azt is tudni szerette volna, mi a teendő.

- Akkor... Megvédjük magunkat. Igaz, Réz Úr! - kiáltotta Csipike, és kitárta az ajtót. - Madárka, jöszte csak!

Madár leröppent az ágról, egyenest Csipike elé. Tudott már a Gonosz Ostobáról - de ő is félt tőle, ha nem is annyira, mint Tipetupa vagy éppen Nyúl, aki mindentől fél - épen ezért Csipike nem is számított rá.

- Tudod, Csipike - csipogta Madár kedvesen -, én nem vagyok olyan harcos természet. De van egy unokaöcsém. Idehívom. Katonavér.

Hamarosan hegyes csőrű madár szállt le az Óriásnagy Bükkfa elé, nyomában Madárral. Csipike egyszer látta, amint épp tövisszúrt, és arra gondolt, most bizonyára őrgébni fog.

- No, te kis kótyonfitty, mi a hézag? - kérdezte Őrgébics hetykén.

- Ha így kezded, semmi - sértődött meg Csipike.

- Igaz is! - háborodott fel Tipetupa - menj innen, hess! - nagyot toppantott. Nem szerette, ha Csipikét sértegették.

- Jól van, jól, nem azért mondtam. Hiszen barátok vagyunk, nem?

Csipike nem volt haragtartó. Elmondta nagy gondjukat. Őrgébics bólintott.

- Ehhez véletlenül értek. Várjatok meg itt. - Elrepült. Oda, ahol a leghosszabb, legszúrósabb töviseket tudta. Csőrébe vett belőlük egy nyalábra valót, és hamarosan megint Csipikééknél szállt le harci terhével. - A leghegyesebbet, ezt né... megtartod magadnak - mondta. Közben éles csőrével ügyes kis nyelet esztergált a szúrószerszámnak. - Ha mindenképpen harcolni akarsz, ezzel leszúrhatod. A többit - szereljétek az ablakra. Az ajtót csukjátok be - és nem kell félnetek. Ha mégis valami baj lenne, üzenjetek! Mentem!

És elrepült.

Meg se várta, hogy Csipike és Tipetupa megköszönjék szívességét.

Csipike elégedetten suhogtatta - próbálta hosszúhegyű fegyverét.

- Látod, kedves Tipetupa? Csak nem feladni soha a reményt! Gyorsan, szereljük fel védelemre az ablakot!

Felszerelték. Hamarosan nyolc-tíz hegyes tövis meredt kifelé az ablakon. Jól odaerősítették, hogy ne lehessen elmozdítani.

- Most már a medvétől se félek! - kiáltotta Csipike boldogan, miután veszedelmes fegyverével körüljárőrözte a Bükkfát.

- Nana! - hallotta a háta mögül, és gyorsan megfordult. Kukucsi érkezett meg.

Az éjszaka nyugalomban-békességben telt. Kukucsi jelenléte némiképpen megnyugtatta Tipetupát, mert szegénykének nem volt nagy bizalma még a tövisszuronnyal felszerelt Csipikében sem. Kukucsi jól megreggelizett (Tipetupa mézes mogyoróval kínálta, és kérte, nézzen be még hozzájuk) - és elköszönt.

Lódarázs is jól aludt. Elégedett volt: sikerült megszúrnia Vadmalacot, hogy annak megdagadt a feneke, és órákig visított. Ám nem tudta feledni a mézillatú odút ott az Óriásnagy Bükkfában. Ott is lenne szúrnivalója. Ám Lódarázs nemcsak gonosz volt, hanem ostoba is: majd elfelejtette, hogy előző délután elűzték a vadméhek, hiába próbált megegyezni velük.

Még fel se szikkadt a harmat, reggel félelmetes zúgással indult az Óriásnagy Bükkfa - a Tisztás felé.

A méhek épp készülődtek a napi munkára. A fiatalja a zümmögést gyakorolta. Csergeberge lábán lelohadt az előző napi daganat, meggyógyította Tipetupa borogatása. Ő is dolgozott. Mire észrevették a támadó veszedelmet és riadót zümmögtek - a Gonosz Ostoba lecsapott az Óriásnagy Bükkfára.

Tipetupa szellőztetett (Kukucsi teliszuszogta az odút), Csipike épp hazaért a friss forrásvízzel. Ő hallotta meg elsőnek a zúgást. Becsapta, elreteszelte az ajtót.

- Mi van?! - pillantott rá ijedten Tipetupa.

- Nem mi van, hanem itt van. Ő van itt! - és marokra kapta Réz Úrnak támasztott tövisszuronyát. Lódarázs megkaparászta az ajtót.

- Be akarok menni! - recsegte félelmesen.

- Mész te a... nem mondom meg, hova! - felelte vitézül Csipike. Legszívesebben kiment volna, hogy megvívjon támadójával, de Tipetupa két kézzel kapaszkodott belé.

- Nyissátok ki az ajtót! - követelte a félelmetes látogató.

Tipetupa a békés megegyezés híve volt, tárgyalások útján.

- És mi lesz, ha kinyitjuk? - kérdezte reszkető hangon.

- Akkor jól jártok - zümmögte sokat ígérően Lódarázs. - Előbb jól megszurkállak, nem kell végignéznetek, hogyan eszem meg a mézeteket!

- És ha... véletlenül nem nyitjuk ki? - alkudozott tovább a háziasszony.

- Akkor rosszul jártok, végig kell majd néznetek, hogyan eszem meg a mézet.

- És aztán? - tudakolta Tipetupa.

- Aztán leszurkállak. És beköltözöm a helyetekre.

- Fityiszt neked! Sehová se költözöl! - rikkantotta Csipike. - Ide nem jössz!

- Úúúgy... - zümmögte fenyegetően Lódarázs. - Amiért azt mondtad, hogy sehová, most körüljárom a bükkfát, és támadok!

Tipetupa mindkét kezével elfödte a szemét. Már nyöszörögni se tudott félelmében. Lódarázs körülrepülte a fát: nyomban észrevette az ablakot.

- Itt mászom be! - zümmögte. De nem mászott.

Az ablakból hegyes tövisek álltak ki. Miközben ezeket próbálta kihúzgálni - megérkeztek a méhek. Lehettek vagy tízen. Dühösen csaptak az ablak körül ügyködő rablóra. És szúrtak.

Lódarázs hanyatt-homlok menekült. A méhek utána!

Tipetupa zokogva borult Csipike vállára.

- Menjünk! Gyere, menjünk el innen! Kérlek, menjünk!

- Hová mennénk? - simogatta meg az arcát Csipike. - Hiszen itt vannak a barátaink! Ők se hagytak cserben minket - mi sem hagyjuk őket! Ha elmegyünk, a helyünkre költözik a Gonosz Ostoba. Mi lesz akkor szegény méhecskékkel?! Innen közelről akkor rabolja ki őket, amikor nem is sejtik...

- Menni kell... értsd meg, menni kell... - sírta kétségbeesetten Tipetupa.

- Jó - egyezett bele végül Csipike. - Ha menni kell - hát kell. De akkor - menjen el ő!!!

Igaz: Lódarázs gonosz volt, ostoba is - de ravasz.

Rájött: a méhek miatt nem tudja kiűzni a remek odúból a két kis boldogtalant. Miattuk nem eheti tele magát ingyenmézzel. Tudta a méhekről, hogy harciasak ugyan - de kényesek. Korán - egészen korán reggel, a harmaton nem repülnek. Félnek a náthától. Bezzeg ő nem fél.

Várt egy napig. Várt két napig. Várt három napig. Tovább nem várt.

Amióta megvolt a Lódarázsveszedelem, Csipike korábban ment a forráshoz. Most is ott volt. Tipetupa éppen szellőztetett. Szerencsére az ágon tollászkodó madár észrevette a halk, óvatos zúgással közeledő veszedelmet. Akkorát rikoltott, hogy Tipetupa ijedtében becsukta és elreteszelte az ajtót.

- Annyi baj legyen - gondolta, de nem zümmögte a Gonosz Ostoba, hogy a méhek ne hallják, és az ablakhoz indult. Okosan próbált támadni, ami nem volt könnyű. Számos tövis meredt rá az ablakból. Erős, hegyes tövisek. Törni próbálta, de nem ment. Aztán rángatni kezdte, húzta-húzta erősen az egyik tövist, míg az lassan kimozdult a helyéről. Sikerült kicibálnia.

Oda se figyelt a szárnysuhogásra. Madár elrepült valahová.

Azt se vette észre, hogy Csipike - nyakig harmatosan - megérkezett a forrástól. Észrevette, hogy valami nincs rendjén. Milyen jó, hogy indulás előtt övébe tűzte tövisszuronyát! Kézbe vette.

- Segíts, Réz Úr, segíts! - hallotta bentről.

- Itt vagyok, ne félj! Ki ne nyisd az ajtót! - kiáltotta Csipike, és hátát az ajtónak vetve várta a támadást, mert a hangra Lódarázs elmászott az ablaktól. Nem sietett. Fullánkját hegyezgetve, félelmesen közeledett Csipike felé. Két rettentő, zöldes-sárgás kockákból összerakott szeme félelmesen villogott.

- Félsz, mi?! - vicsorogta.

- Ne-ne-ne...nem! - dadogta bátran Csipike.

- Nna, mondok valamit... szépen ideadjátok a mézet, és elmentek innen. Akkor csak egy kicsit szúrlak meg! - próbált alkudozni Lódarázs.

- De ho... hová mennénk, kedves Gonosz Ostoba - sírta bentről Tipetupa.

- A szemetek világába! - rikoltotta Lódarázs. - Úgyis kidöntöm ezt a bükkfát! Csak útban van! Minden bükkfát kidöntök! Mozgás!

- Akkor nesze!! - rikkantotta váratlanul Csipike, előreugrott, és beverte a tövist Lódarázs rettentő bal szemébe.

- Juhhhúújjj! - visította el magát a Gonosz, és nyomban felszállt. Idétlenül körözött az Óriásnagy Bükkfa körül, majd elrepült, amerre szokott, a Rettentő Kőszikla fele. Nyögdécselve zümmögött.

- Kinyithatod - kopogott be Csipike az ajtón. - Elment!

Tipetupa reszketve tárta ki az ajtót.

- Mi történt? - ölelte át férjeurát.

Csipike délcegen válaszolt.

- Harcoltunk. Életre-halálra!

- És?... - nézett rá Tipetupa reménykedve.

- Most csak életre sikerült. Kiszúrtam az egyik szemét, és elment.

- De mi lesz, ha visszajön?

- Akkor majd halálra vívok! - mondta harciasan. - Madár, hol vagy?! - kiáltotta. - Győzelmi indulót!

De Madár nem volt sehol. Hová repülhetett?

Tipetupa rámosolyodott diadalmas férjeurára:

- Akkor, tudod mit? Lesz egy győzelmi lakoma!

Az lett. Kukucsi bánhatta, hogy lemaradt róla. Tipetupa pedig, látva, milyen jóízűen fogyasztja Csipike a mézes mogyorót, elhatározta: immár ő is küzdeni fog bátor férje oldalán. Életre-halálra!

- Jó ötlet volt ez a hordóval - nevetett Csipike Tipetupára.

Mitagadás? Jólesett a kis gazdasszonynak.

Most már Tipetupa is hosszú tövist viselt az övében. Olyan volt Csipike oldalán, mint egy Egri Nők. Igazán.

Csakhogy nekik - vagy ahogyan Kukucsi mondaná, nekiek, sokkal könnyebb volt.

Eger vára - vár volt. Az Óriásnagy Bükkfa nem az.

A várfalról lehetett ágyúval lőni, nyilazni, követ dobálni vagy forró vizet-szurkot és egyéb barátságtalan dolgokat önteni a támadókra. Csipike odújából csak kitekinteni lehetett. Az ablakon.

A várvédőknek mindenük megvolt bent, a várban: nem kellett kimozdulniok a biztonságot jelentő falak mögül. Csipike és Tipetupa nem kuksolhatott egész nap a zárt ajtó, a tövissel bélelt ablak mögött. Vízért mindenképp el kellett menni a forráshoz, és barátaikkal is csak kint találkozhattak.

A támadó török a mezőn-dombokon táborozott. Onnan ágyúzta a várat, és a védők láthatták, amikor a janicsárság rohamozni készül a falakat. Volt idő felkészülniök. Csipike és Tipetupa sohasem tudhatták, honnan és mikor zúdul rájuk, - vagy mászik elő - Lódarázs, a Gonosz Ostoba.

Mondhatnók tovább, de nem mondjuk. Inkább arról szólunk, hogy Csipike már-már hálás kezdett lenni a Gonosz Ostobának. Amióta ugyanis egybekeltek és boldogok, úgyszólván egy perc nyugta sem volt. Csipike, ide menj - oda menj, ezt csináld - azt csináld. Tipetupa sohase mondta ugyan, hogy a virágport kár letörölni a szirmokról - csak épp valami más, sürgős munkával bízta meg Csipikét reggeliben. Azt se mondta, hogy ne törődjön többé Csigabigával - csak azt, hogy éppen mivel törődjék. És Csipike törődött. És lótott-futott. Nagy dolog a bátorság.

Az erdő napról napra fakóbb lett. A virágok kevésbé mosolygósak, Csigabiga a szokottnál is lassúbb, Nyúl félénkebb, és Kukucsi... egyre ritkábban látogatott el hozzájuk. Amióta Csipike már nem igazítja el a takarót Sünéken, minekutána hazatértek az éjszakai műszakból - Sünék nem alusznak olyan jól, és néha bivalyokkal álmodnak. Vadmalac se az igazi már.

És ekkor jött a fordulat. Más néven: a Gonosz Ostoba.

Tipetupa megtanulta becsülni Csipikét - mert eddig inkább csak szerette. És büszke lett rá, kiváltképpen amióta egyes-egyedül szembeszállt a Gonosz Ostobával - és bátran elűzte őt. Ezért határozta el Tipetupa, hogy méltóvá válik a férjéhez. Megszűnt a Csipike így, Csipike úgy, Csipike ezt tedd - Csipike oda menj. Az apró férj azt vette észre, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja.

Egyelőre azt akarta, készüljenek fel az ellenség fogadására.

Tövisszurony nélkül ki sem mozdultak az odúból. Ha vízért ment, vagy egyéb elintéznivalója került, Tipetupa bezárkózva várta, és csak akkor nyitott ajtót, ha férje hármat koppantott. Többé nem étkezhettek a szabadban Nyúllal és Madárral. Lakásukon fogyasztották az élelmiszereket. Nyúlnak hiányzott a jó társaság, és búsult. Madár?

Valamit ő is tett.

Amikor a Gonosz Ostoba megtámadta Csipikééket, elröppent Tövisszúró Őrgébicshez - és valamit súgott a fülébe. Őrgébics bólintott.

- Jó... de csak holnap. Vagy holnapután. Most sok dolgom van.

- Hát csak igyekezz - dalolta neki Madár.

Másnap délután Csipike és Tipetupa csendben pihentek. Szárnysurrogást hallottak odakintről. Valaki jó erőset koppantott az ajtón.

- Jujj! - sikkantott fel Tipetupa harciasan, és felugrott. Kézbe vette tüskéjét.

- Ez nem ő - nyugtatta meg Csipike. - Lódarázs nem tud ekkorát koppantani. Ez valamelyik barátunk lesz. Ki vagy?

- Engg... enngggtk be... énnn vgyk... rgbcs... - hallatszott kívülről valami gyanús motyogás, mintha csukott szájjal beszélne valaki. Csipike kitárta az ajtót. Tövisszúró Őrgébics állt a küszöbön. Csőrében Lódarázs - a Gonosz Ostoba. Kapálózott, de hiába.

Madár győzelmi indulóra zendített az ágon.

Megérkeztek az ikrek.

Hallhattak a dologról valamit, mert nem jöttek üres kézzel. Pók mestertől erős zsineget kértek, és most gyorsan hozzáláttak: alaposan összekötötték, gúzsba csavarták a Gonosz Ostobát, akinek ez nem tetszett.

- Ere... eresszetek ... eresszetek el! - lihegte-nyöszörögte.

- Mondd, mit tennél, ha eleresztenénk? - kérdezte Csipike.

- Jól összeszurkálnálak titeket! - vicsorogta a fogoly.

- Öld meg, Gébics! Szúrd tövisbe! Nyársald fel! - toporzékolt Tipetupa.

Lódarázs megijedt.

- Ne... jajj, ne... - nyöszörögte. - Az fáj!

- Szúrjam? - kérdezte Őrgébics.

- Ne - válaszolta Csipike. - Ítélkezzünk fölötte. Igazságosan.

- Halál reá! - visította Vadmalac. Senki se tudta, honnan került elő.

Vaddisznó Bácsi elnökölt.

Tipetupa vádolt.

Kukucsi mézes mogyorót evett. Csipike védte a nyomorultat, aki összekötözve hevert a bírái előtt.

Vaddisznó Bácsi feltette az első veszedelmes keresztkérdést.

- Hogy hívnak, he?!

Lódarázs rettegve válaszolt:

- Mi közöd hozzá?!

- Írjad, Madár, hozzá... - diktálta az elnök.

- Miért szúrtad meg Vadmalacot? - kérdezte az Elnök ismét.

- Mert módomban volt - felelte bűnbánóan a vádlott. Madár jegyezte.

- Csipikééket miért akartad elűzni?!

- Tiltakozom! - felelte önérzetesen Lódarázs. - Nem akartam őket elűzni. - Le akartam szúrni. Mind a kettőt - hangzott a töredelmes vallomás.

- Vajon miért? - folytatta a kihallgatást Vaddisznó Bácsi.

- Hogy megegyem a mézüket, utána beköltözzem a házukba, és kidöntsem a Bükkfát.

- Melyiket?

- Az Óriásnagyot - vezekelt a Vádlott.

- Eridj már, te ostoba... - szólt rá Csipike. - Hogy dönthetted volna ki?

- Ostoba, mi? - nézett rá gonoszul Lódarázs. - Hát csak úgy, hogy addig rángattam volna belülről, míg kidől.

- Azt a szép Bükkfát? - álmélkodott Vaddisznó Bácsi.

- Aztat. A bükkfa nem szép. Az erdő se szép - nyögte vicsorogva, de őszintén Lódarázs. - Ki kell pusztítani. Mind...

Vaddisznó Bácsi csendet kopogtatott.

- Nem aztat, hanem azt. Akkor szerinted mi a szép?

- A pusztaság a szép. És ha visítanak, akiket megszúrtam. Mind Vadmalac.

- Gondolom, ennyi elég is - nézett szét az Elnök.

Tipetupának adta meg a szót.

A tündérke vádbeszéde rövid volt.

- Ítéljük tövisre. Őrgébics húzza őt bele. Megérdemli.

- Jajj! Az fáj! - siránkozott a Gonosz Ostoba. Csipikének megesett rajta a szíve.

- Én arra kérem a mélyen tisztelt Vaddisznó Bácsit mint Elnököt, és az én kedves feleségemet Tipetupát, mint vádlót, ítélkezzünk úgy, hogy Lódarázs életben maradjon. Ne pusztítsunk mi el senkit...

- Éljeeen! - kiáltotta torkaszakadtából, de őszintén Lódarázs.

Mindenki ámult. Mit akar ez a Csipike?

- ...hanem igenis, végezzen hasznos munkát!

- Nana... - dünnyögte Lódarázs.

- Például, hordja a vizet a vadméheknek! - fejezte be gondolatát Csipike.

- És jól megszurkálom őket! És megeszem a mézüket! Éljen! - örvendezett a Gonosz Ostoba - Oldjatok el gyorsan, hogy kezdhessem letölteni a büntetésemet - követelte. Ebből is látszik, hogy őszintén megbánt mindent. De az is lehet, hogy csak nagyon-nagyon ostoba volt.

- No, lassan a testtel - mosolyodott el Csipike. - Hiszen arra való az ítélet, nem? - és mert mindenki hallgatott, Csipike az Elnökhöz fordult:

- Akkor mondjuk ki - és hajtsuk végre az ítéletet. Legott!

- Legott! - toppantott patájával Vaddisznó Bácsi, aki nem szerette a fölös formaságokat. Kukucsi Tipetupához hajolt:

- Attól félek, kedves Tipetupa, ebből megint valami marhaság lesz!

Ám Csipike folytatta:

- Mivelhogy elhangzott a legott, kérlek, madárkám, röppenj a Rák bácsihoz, és kérd kölcsön tőle az ollóját.

Elröppent. Vártak. Vádlott nyugtalanul pislogott félelmetes szemével. Nem szerette az olló ügyet.

Hamarosan megérkezett Madár a rákollóval.

- Azt üzente, ne vigyem vissza. Majd nő neki másik.

Csipike ünnepélyesen Kukucsihoz fordult.

- Jó barátom, Kukucsi. Itt az olló, vágd le Lódarázs szárnyát. Ne tőből - csak felét. Hogy ne tudjon repülni.

- Nem szabad! Nem igazság! - lármázott a Gonosz Ostoba, de az olló nyisz-nyisz, és volt szárny - nincs szárny. Lódarázs csak ennyit mondott: - Nem fájt.

- Most pedig - jelentette ki Csipike ünnepélyesen - én magam vágom le a hegyes fullánkját. Hogy többé senkit se szurkáljon meg.

- Ne! Neee! Fáj! Fáááj! - rikoltotta a vádlott, de nyisz - és a fullánk is a porba hullt. - Ez se fájt - nézett körül Lódarázs.

- Oldjuk el - nyisszantgatta el a köteleket Csipike. - Itt ez a két veder: nyomás munkára! Rátok bízom! - szólt az ikreknek.

Mindenki éljenzett. Még Vadmalac is, pedig azóta se lohadt le a feneke.

Az egész erdőben nem volt olyan boldog tündér, mint Tipetupa. Hiszen az ő Csipikéje az erdő legbátrabb, legerősebb - és legkisebb törpéje.

Ezt - még Kukucsi is belátta.

Utólag.

Felkelt a nap.

Csipike végezte szokásos teendőit: felkeltette Madárt, nótát kért. Tornázott, vizet hozott Tipetupának. Aztán letörölte a szirmokról a virágport, végezte a munkáját, mint régen. Csöppet se volt másnapos. Pedig nagy mulatság volt az este, lakoma és dáridó. A Gonosz Ostoba fölötti győzelmet ünnepelték meg. Maga Lódarázs is ott volt, de nem szúrt meg senkit. Fullánkja csonkját igazságos bírái bogra kötötték. De zümmögni még zümmögött, amennyire csonka szárnyából kitelt.

Mackó Bácsi egy egész hordó mézes mogyorót bekapott. Hordóstul - mindenestől.

Mindenki sírt. Nagyon szép volt.